Ócsai Öregfalu
Kulturális Fesztivál Ócsai Kulturális Napok Klubok Foglalkozások Felnőtteknek Gyerekeknek Ügyfélszolgálatok Civil szervezetek Kulisszák mögött

2025. július 27-én a Rajkó Együttes az Ócsai Református Műemlék Templomba látogat egy jótékonysági koncert keretein belül. Ezen apropóból Gerendási Istvánnal, a Rajkó Zenekar igazgatójával Madár Tamás beszélgetett.

 

Távolról indítok. A Budapesti Egyetemi Atlétikai Club atlétikai szakosztályának is a vezetője vagy. Előtte pedig atletizáltál is a klubnál. Miként indult ez?

 

1968-ban kerültem a Budapesti Egyetemi Atlétikai Clubhoz, mint súlylökő. Ott hosszú ideig gyakoroltam a súlylökést. Amikor abbahagytam, akkor jött egy fordulat, hogy a lányom, aki megszületett időközben, ő is a BEAC atlétája lett. És akkor fölkértek engem, hogy legyek az atlétikai szakosztálynak az elnöke. Ez a mai napig tart. Sportolókkal, fiatalokkal foglalkozunk. Ez egy nagyon régmúltra visszatekintő egyesület. Ezt báró Eötvös Lóránd alapította 1898-ban. Az atlétikai szakosztály azóta is folyamatosan működik. A nemzetközi sportéletnek olimpiai bajnokot is adott, hiszen 1968-ban Mexikóban, Németh Angéla gerelyhajításban olimpiai bajnok lett. Azóta is nagyon büszkék vagyunk. Itt egy nagyon komoly oktató, nevelő munka folyik. A sport nem csak a sporttól szól, hanem az utána való életről is. Ezeket a fiatalokat fel kell készíteni arra az időszakra is, amikor a sportot befejezik. Az is egy nagyon jó dolog itt nálunk a szakosztályban, hogy majdnem mindegyik sportolónk egyetemet és főiskolát végez. Nagyon értelmes fiatalokról van szó, akiken keresztül be tudjuk mutatni azt is, hogy a sport és a tanulás összeegyeztethető. Ha valaki jól osztja be az idejét, akkor 24 órába nagyon sok minden belefér. Nekem a szívem egyik csücske a sport, a másik pedig a művészet. Jövőre lesz ötven éve, hogy beléptem a Rajkó Zenekar székházába. Azóta is el vagyok varázsolva attól, amit a zenekar tagjai tudnak.

 

Mi volt az az 1985-ös váltópont – a lányod születésén túl -, hogy már nem atletizáltál?

 

18 éven keresztül gyakoroltam a súlylökést, majd abbahagytam. Egy nagyon picit akkor én eltávolodtam a szakosztálytól. És amikor a lányom elkezdett sportolni, akkor tértem vissza, és lettem a szakosztály elnöke. A lányom sokkal tehetségesebb sportoló volt nálam. Országos bajnok, csúcstartó, válogatott versenyző volt. Természetesen a szülő arra büszke, amikor a gyermeke többet ér el, mint saját maga. Abban az időszakban az utánpótlás nevelés elakadt. Nagyon jó barátom, Szabó Imre - akivel ’68-ban együtt kerültünk a BEAC-hoz - közép- és hosszútávfutó, gyalogedző volt. Ő kért engem arra, hogy vállaljam a szakosztálynak a vezetését, amit örömmel el is vállaltam.

 

Nem gondolom, hogy gyakori példa lenne, ha valaki atletizál, akkor az egyértelműen hangszert is ragad, majd egyszer csak egy olyan közegben találja magát, amiből aztán metódus lesz, amiből iskola is alakul. Mi a kapcsolódási pont a sport és a zene között a te életedben?

 

Ez nagyon jó kérdés. Most, akik majd olvassák ezt a beszélgetést, sokan el fognak csodálkozni. Én nem vagyok zenész, tehát én nem vagyok egy művészember. 1976-ban a Rajkó zenekarhoz nevelőtanárként kerültem – egy teljesen véletlen folytán. ’74 – ’76-ig sorkatonai szolgálatomat töltöttem a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán. Júniusban, a leszereléskor megkeresett engem a századparancsnok, azzal a hírrel, hogy a Rajkó Zenekar nevelőtanárt keres. Akkor voltam 22 éves, azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák a Rajkó Zenekart. Azért szóltak oda a főiskolára, mert a főiskolásoknak, akik aztán később tisztek lettek, volt egy tánckaruk, egy fiú tánckaruk, és Szentendén volt egy másik tánckaruk, ahol lányok voltak, és ebből kialakult egy tánccsoport. Igen ám, de táncolni zene nélkül nem egy élvezetes dolog. A Rajkó Zenekart kérték meg, hogy ha előadásaik vannak, akkor ők kísérjék a táncosokat. Innen volt a kapcsolat a Rajkó Zenekar és a főiskola között. Szóval, leszerelés után elmentem a zenekarhoz, és az akkori igazgatóhelyettes, Németh László elmondta, hogy mi lenne a feladat. A Rajkó Zenekar mellett három nevelőtanár volt. Egy délelőttös, egy délutános és egy kollégiumi éjszakás. Nekem a délutános posztot ajánlották, és akkor én mondtam, hogy ne haragudjon, de ezen el kell gondolkodnom, hogy egyáltalán megfelelően tudom-e majd végezni ezt a feladatot. Éreztem, hogy sokszínű a feladat. Egy hét után visszamentem, és mondtam, hogy megpróbálom. Az igazgatóhelyettes is mondta: „Próbálja meg!” Végigjártam a szamárlétrát, de nekem nem a művészettel kellett foglalkoznom - megvoltak a művésztanárok. A Rajkó Zenekar alapító művészeti vezetője, Farkas Gyula, aki egy zseniális művészember volt, zeneszerző, zenepedagógus és Szigeti Pál, igazgató, akiknek köszönhető, hogy megszületett a világhír felé tartó együttes. Most már 73 éve él és működik a zenekar.

 

 

1952-ben, amikor létrejött a Rajkó Művészegyüttes, akkor az volt a cél, hogy a fiatal roma zenészek- és tehetségek lehetőséget kapjanak, hogy fel legyenek karolva, hogy egyáltalán egy olyan fejlesztés részesei lehessenek, amire akkoriban nem nagyon volt kapacitás.

 

Igen. Ez pontosan így van. 8-10 éves gyerekekről beszélünk, akikkel az volt a cél, hogy megismerjék a saját zenei kultúrájukat. Azt nagyon jól tudjuk, hogy régen apáról fiára szállt a tudás. Rögtön már a kis pólyásnak a kezébe adták a vonót, és azt mondták, hogy ebből a gyerekből zenész lesz. Ez a műfaj a kávéházakban, éttermekben volt megtalálható. A nagy elődök azt szerették volna, hogy ez a műfaj színpadra kerüljön, tehát kikerüljön a kávéházak világából, itthon és külföldön egyaránt, hogy megismerjék a zenészeknek ezt az oldalát is, hogy ők nemcsak „kocsmai muzsikálásra” születtek és csak arra alkalmasak, hanem ők a zene nagyon sok ágában nagyon tehetségesek. Farkas Gyulának nagyon merész ötlete támadt, amire sokan talán legyintettek és azt gondolták, hogy na, gondolt, amit gondolt, ebből nem lesz semmi. Ő olyan zeneszerzők műveit hangszerelte meg, mint Liszt, Bartók, Kodály, Reményi Ede… Ezeknek a műveknek a betanítása után elkezdett szárnyalni a zenekar, mert egy olyan hangzásvilágot teremtett, amit semmihez nem lehetett hasonlítani. Egy művet eljátszik egy szimfonikus zenekar és a Rajkó Zenekar is. Ugyanazokat a hangokat játszák le, és mégis más a történet, mert Farkas Gyula úgy hangszerelte meg, ahogy az ő elgondolása szerint tudta, hogy mi kell a bőgőre, a címbalomra, a hegedűre és a további hangszerekre, és egy különleges hangzásvilágot teremtette ezzel, és hozzá kell tenni, hogy azért ezek a zenészek nagyon virtuózok. Én ott vagyok lassan ötven éve, de a mai napig nem tudom megfejteni, hogy miként létezik az, hogy egy zenész bármilyen művet, amit megtanult kotta nélkül lejátssza. Ez egy különleges képesség.

 

Akkor mondhatjuk, amit gyakorta szoktak használni, hogy a vérükben van a zene?

 

Igen, a vérükben van a zene, meg az az érzésvilág. Itt a cigány szót használnám, mert például olyan, hogy roma zene: nincs. Cigányzene van. Tehát amivel a cigány zenészek rendelkeznek, maga az az érzésvilág. Tehát, hogyha egy cigány ember mulat, akkor nagyon mulat. Ha bánkódik, akkor viszont nagyon tud bánkódni. És ez a zenében is megmutatkozik

 

 

Népzenéről és világzenéről beszélünk, ha a cigányzenét hozzuk fel. A magyarországi cigányzenének mi a külföldi megítélése? A te ötven éved alatt ezt hogyan látod?

 

Azon csodálkoznak el a nézők a mai napig, hogy egy műsoron belül játszanak népzenét, cigányzenét, klasszikus zenét, operettet, játszanak nyitányokat, tehát borzasztó bő a repertoár, és nagyon érzik a stílusjegyeket. Azt is el kell mondanom, mert sokan nem tudják, hogy a cigányzenészeknek köszönhető az, hogy a népzenét, amit régen a paraszt bácsik gyakoroltak a faluban, ha nincsenek a cigányzenészek, akkor ma már nagyon sok nótát, csárdást, ugyanis ők öregbítették.

 

Ha három szakaszra osztom a Rajkóhoz való kötődésedet, úgy mint, mielőtt létrejött a zenekar, aztán amikor csatlakoztál hozzájuk, majd a jelen, ebből kiindulva te hogyan látod a cigányzenének, ennek a kultúrának a megítélését, az alakulását ebben a görbében, amit ez a három idősík meghatároz?

 

A megalakulástól kezdve, egészen a ’80-as évek elejéig ez egy óriási sikertörténet volt. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején már nem volt olyan népszerű Magyarországon a cigányzene, mint az előző évtizedekben. Ennek persze több oka is van. Jött a rendszerváltás, és nagyon sok étterem átalakult. Átalakultak a szokások. Nagyon sok étterem bezárt, vagy nem is alkalmaztak zenészeket, mert úgy gondolták, hogy akkor nagyobb profitot tudnak szerezni, ha nincsenek zenészek, hiszen nem kell őket fizetni. És igyekeztek a nyugati étkezési stílusokat, szokásokat átvenni, különböző étteremláncok nyíltak, és más éttermek is próbáltak ehhez alkalmazkodni. A szállodákból, éttermekből tulajdonképpen kiűzték a cigányzenét. Ezek a zenészek, akik egész életükben, gyerekkoruktól kezdve zenét tanultak, utcára kerültek. Tehát nem volt megélhetési lehetőségük. Viszont az volt a fix pontjuk, és ebből nagyon szépen meg tudtak élni, mert előadás előadás hátán volt, szinte minden étteremben. szállodában szólt a cigányzene. Megszűnt. Na, most az a szülő, aki cigányzenész volt, nyilván a gyerekét nem akarta egy olyan pályára adni, amiről tudja, hogy nem él majd meg. És ahogy korábban említettem, ezek a fiatal gyerekek nagyon tehetségesek más műfajokban is, így a szülők elkezdték őket a klasszikus zene irányába terelni. Ha ma megnézed a Zeneakadémiát, ott nagyon sok cigány származású akadémista van, mert a jazz is a vérükben van. Ne is beszéljünk a jazz világáról! Csodák születnek! Egyébként Magyarországon olyan, mint cigányzene, a művészeti zeneoktatásban nem létezik. Ha mondjuk alapfokú művészeti iskolánál szeretnéd a gyerekedet cigányzenére adni, ilyen nem létezik. Úgy gondoltam, hogy a rendszerváltás után ez változni fog. Nem változott. Jött az ötletem, hogy alapítok egy ilyen művészeti iskolát. Ez a Rajkó Talentum Művészeti Iskola. 35 évvel ezelőtt alapítottan, amelynek pontosan ez a célja, hogy aki cigányzenét szeretne tanulni, az jöhet hozzánk. Nem csak Magyarországról, hanem a határon túlról is vannak gyerekeink. Ők leérettségiznek és szakvizsgát tesznek. Jelenleg Magyarországon ebben a műfajban ez a legmagasabb képzettséget adó lehetőség. És azok a tanulóink, akik elvégzik az iskolát, azok ebben a műfajban tanárként taníthatnak is.

Jómagam úgy látom, hogy a mulatós folyamatosan növekvő térnyerése beleszól a magas művészeti pályán mozgó, valódi cigányzene terjedésébe. A cigányzene minőségi megítélésébe mennyire szól bele az, hogy van a mulatós műfaj?

 

Mi azt mondjuk, hogy a néző eldönti, hogy mi tetszik neki, mi nem, de mi egészen más értékeket képviselünk. Ez a mulatós műfaj nem tett jót a magyarországi cigányzenének, mert akik a könnyedebb szórakozásra vágynak, azok főleg ezt a zenét hallgatják, nem a mi zenénket. De én azt mondom neked, hogy minden műfajnak meg kell férni egymás mellett, nyilvánvaló, hogy ettől nehezebb lett a dolgunk, de amikor elmegyünk koncertekre, akkor tapasztaljuk, hogy az a néző, aki jegyet váltott, az úgy megy el onnan, hogy érdemes volt eljönnie, mert valami olyat hallott, amit nem mindenkitől lehet hallani ebben a műfajban.

 

 

Carnegie Hall, Vatikán, MÜPA... Azt gondolom, hogy ezek nagy léptékű történések, ékes bizonyítéka annak, hogy nálatok folyamatosan valami fantasztikus dolog születik. Neked mit jelent?

 

 

A világ olyan nagy koncerttermeiben játszani, ahova sokan szeretnének eljutni, de nem biztos, hogy eljutnak, az valami csodálatos dolog. Farkas Gyula, aki a Rajkó Zenekar művészeti vezetője volt, azt mondta a zenészeknek, hogy: „Uraim! Önöknek a próbaterem, az olyan, mint a hívő embereknek a szentély.” Amikor 20 évvel ezelőtt elindítottuk a templomi koncerteket, ez mindig a fülemben csengett. Akkor úgy gondoltam, hogy most a koncerttermet bevisszük a szentélybe, ami nemcsak nagy feladat, hanem egy olyan légkör megteremtésének a lehetősége is, amit máshol nem lehet, és ehhez templomra van szükség. A kezdeményezés sikeres volt. Persze mindig, amikor elkezdünk valamit, akkor nem tudhatjuk, hogy ennek mi lesz a vége, de én azt mondtam mindig magamnak is, hogyha nem találunk ki új dolgokat és nem próbáljuk meg, akkor abból nem lesz semmi. Ezek a templomi koncertek nagyon jól sikerültek. Nyilván erre meg kellett adnom egy repertoárt, egy olyan repertoárt, ami a templom falai közé illik. Így jutottunk el az Esztergomi Bazilikába, ahol augusztus 15-én Szűz Mária mennybevétele ünnepe volt, és akkor beszéltünk Erdő Péter bíboros, érsek úrral, hogy mi szeretnénk eljönni az Esztergomi Bazilikába. Ez meg is történt. Amikor vége volt a misének, koncertet adott a Rajkó Zenekar, és ezután a püspök úr egy díszebédet adott a zenekarnak, majd ott mondtam nekik, hogy elnézést, nem vagyok tolakodó ember, de lenne egy kérdésem: a zenekar tagjai katolikusok, bejárták a világot, de az igazi nagy vágyuk az, hogy egyszer a Vatikánban a pápa előtt játszhassanak. Erre azt mondta a bíboros úr, hogy amit itt ma hallott, az való a Vatikánba, de nagyon nagy türelmünk legyen, mert nagyon nehéz oda bejutni. Ez rendben van, mondtam, van türelmünk. Két év múlva jött egy levél a Vatikánból - remegő kézzel bontottam fel a borítékot -, amiben ott volt a Vatikán meghívója a Rajkó Zenekarnak. A Szent Péter-bazilika előtti téren hetvenezer zarándok előtt játszott a zenekar. Amikor vége volt a fellépésünknek, akkor láttam, hogy egy hölgy szalad felém. Nem tudtam, hogy ki ő, de kiderült, hogy a Vatikáni Rádiónak volt a munkatársa, és kérte, hogy tegyük meg, hogy most azonnal menjünk át a Vatikáni Rádióba, és adjunk egy egyórás élő koncertet. Ezt 99 országban közvetítették. Elmondhatatlan élmény volt. XVI. Benedek pápa személyes kihallgatás keretében fogadta a Rajkó Zenekar minden tagját, tehát személyesen járultak a pápa elé. Ez elképesztő dolog volt! Hazajöttünk, eltelt öt hónap, jött egy újabb levél a Vatikánból. Ajaj! Meg ne dorgáljanak minket! De nem! A következő történt. Akkor volt a Vándorlók és Úton Lévők Cigány Pasztorációs Konferenciája a Vatikánban, és a Rajkó Zenekart kérték fel a kulturális díszvendégnek. Úgyhogy öt hónap után újból irány Róma, irány a Vatikán! A Santa Maria in Trastevere-bazilikában játszottunk, amely bazilika a Vatikánon kívül a pápának a másik miséző helye volt. Nem fértek be az emberek a templomba, úgyhogy az utcán hatalmas vásznakra vetítették ki a koncertet. A Vatikánban nem is emlékeznek rá, hogy öt hónap belül visszahívjanak valakit. Bekövetkezett, amit én mindig is mondtam a zenekarnak, hogy ha valahol vagyunk, akkor hiszem már, hogy siker volt, ha visszahívnak minket. És hát visszahívtak minket, úgyhogy egyértelmű volt.

 

A Rajkó Talentum Alapfokú Művészeti Iskolában mi az az alapkritérium, aminek mindenképpen meg kell felelni?

 

Felvételi vizsga van, és a felvételi vizsgán azért meg kell felelni. Azonban azt el kell mondani, hogy amikor 108 tagú volt a Rajkó Zenekar, akkor a felvételi vizsga három napig tartott, mert több száz jelentkező özönlött. Most a több száz gyerek közül, akkor egy olyan 15 gyereket vettek fel egy évben. A több száz gyerek közül ki lehetett könnyen válogatni a legtehetségesebb gyerekeket. Most már nem jön több száz jelentkező. Akiről úgy látjuk a felvételi vizsgán, hogy nem olyan borzasztó nagy tehetség, lehetőséget adunk neki is. Ha a szakvizsga színvonalát nem is üti meg, azért az érettségi lehetőségét megadjuk neki.

 

 

Már több interjúban elhangzott ez a kérdés, de én is szeretnék tisztán látni ebben. Mi a különbség a Rajkó- és a Kodály-módszer között?

 

A Kodály-módszer az leginkább énekmódszer. A gyerekek már az iskolában, kiskoruktól tanulják a zenét, sajátítják el a szolmizálást. A Rajkó-módszer az egy teljesen más történet. 1952-ben, amikor az első Rajkó Zenekar megalakult, akkor a gyerekek közül sokan írni és olvasni sem tudtak, ezért a hallott hang után való tanítást találta ki Farkas Gyula. A mester játszott, majd visszajátszatta, annyiszor ismételve, amíg vissza nem hallotta az általa játszott taktusokat. Miután ezeknek a fiataloknak általában abszolút hallásuk volt, így nagyon könnyen meg tudták jegyezni. Ez egyszerűbb művek estében működött, de egy bizonyos szint után már más lépéseket kell alkalmazni. Tehát ez a módszer arra jó, hogy egy bizonyos szintig, gyorsan és jól lehet tanítani, de egy szinten felül viszont már kottára van szükség.

 

Ezt hogyan lehet/lehetett megugrani?

 

Hívtak olyan klasszikus zenetanárokat - minden hangszerhez -, akik elkezdték a szolfézst, és elkezdték a kottaolvasást megtanítani a fiataloknak. De mellé az elraktározó képességük megmaradt, amit hallás után tanultak meg, és hogyha utána megtanulta a kottából az anyagot, későbbiekben, amikor előadta, már nem volt szüksége kottára, mert fejben el volt tárolva minden. Egy klasszikus zenésznél általában úgy van, hogyha a kottát elveszik, akkor probléma van. Kicsit meg van lőve, mert lehet, hogy ötvenszer eljátszott azt a darabot, de nem fogja tudni, mert megszokta, hogy neki kottát kell olvasni, abból kell eljátszani. Tehát ez egy óriási különbség.

 

Ez a különbség is jelzi, hogy a Rajkó-módszer működik, ugyanis a módszer felkerült az UNESCO Kulturális Örökség Jó Gyakorlatok Jegyzékére.

 

Erre nagyon büszkék vagyunk, és ez Farkas Gyulának köszönhető.

 

Kodály, Príma, Budapest Brand… A sor hosszú. Hogy állsz, hogy álltok a díjakhoz?

 

Az elismerés jól esik. Jó, ha megveregetik egy picit az ember vállát: „Figyelj, ezt jól csináltad!” Ez mindig ad egy további hitet a művészeknek, hogy ezt érdemes csinálni, mert ezt mások is észreveszik, hogy ez egy komoly teljesítmény is, és díjat kap érte. Nem értékelik ők túl a díjakat, mert nem a díjtól lesz valaki jó zenész, hanem attól a tudástól, amit megszerzett, amit megtanult, meg a gyakorlástól, viszont ez egy olyan pont, ami segíti őket abban, hogy érdemes csinálni, sőt, tovább kell csinálni, még akkor is, ha sokszor ez nagyon nehéz, mert voltak olyan időszakok, amikor minden kilátástalan volt. Nekem szent meggyőződésem, hogy a mi intézményünk az az intézmény, amely életben tartotta a cigányzenét Magyarországon. Ha nincs utánpótlás, akkor egy idő után a láncolat megszakad, és egyszer csak vége lesz. A cigányzene az egy olyan nemzeti kulturális érték, amely a világzenei „irodalmának” ugyanolyan része, mint bármely más. Tehát egy országnak büszkének kell arra lennie, ha ilyen kulturális értékeik vannak.

 

Voltak azok az idők, amikor elment a zenészek kedve, mert a megélhetés nem volt biztosítva, de a családot el kell tartani. Az egy szomorú tény, amikor egy zenész elmegy biztonsági őrnek, elmegy portásnak, és meg sorolhatnám… Ő nem erre született, nem ezt tanulta, és amikor valaki népszerű, 1500 ember áll vagy ül a nézőtéren, tapsolják, ünneplik őket, majd jön egy zuhanás, hogy egy portán ülök, akkor jön a kérdés: „Mi keresni valóm van nekem itt tulajdonképpen?”

 

Abszolút átérzem ezt a dolgot. Sokszor mondják: „A művészek miért nem mennek el keresni valami normális munkát?” Erre mondom én azt, hogy: „Neki ez a munkája.” Jómagam COVID alatt fogalmaztam meg magamnak azt - mivel nagyon sokan támadták a zenészeket, színészeket és egyéb művészeket -, hogy rendben van, lehet ezt így is csinálni. Ne kapcsoljatok be egy filmet se, ne vegyél le egy könyvet se a polcról, ne hallgass zenét, és akkor megnézzük, hogy vajon szükség van-e a művészekre.

 

Szerintem megőrültek volna az emberek a Covid alatt, megbolondult volna az egész ország, ha el lett volna elölük zárva a kultúra, mert ugye ez nem kell… Borzasztó.

 

Gondoljunk csak bele, hogy például egy asztalos műhelyt, ha nézünk, háttérben szól a rádió, szól egy zene, ahol beszélgetnek, stb… Igenis fontos, és teljesen mindegy, hogy művészetek mely szegmensét nézzük. Most vissza a jelenbe! Jöttök Ócsára, és tulajdonképpen ez volt a beszélgetésünk apropója is, ettől függetlenül örülök, hogy elég sok mindenre ki tudtunk térni. Július végén az Ócsai Református Műemlék Templomban adtok koncertet. Mivel készültök? Azt tudom, hogy klasszikusokkal, de van-e ilyenkor valami különleges rituálétok, vagy bármi, ami mondjuk nem egy nagy koncertteremhez való készülődést, hanem egy templomra való hangolást kíván?

 

Természetesen készülünk Mozart Kis éji zenéjével, egyházi énekekkel, Ave Maria-val, táncmeditációval. Ezek a művek nyilvánvalóan a templom falai között vannak a legjobb helyen, de azért mutatunk más művekből is – Liszt II. Magyar rapszódiája kihagyhatatlan. Ebben az évben 10 templomi koncertet tartunk, ebből már hét lement. Most már az a probléma, hogy nem tudunk többet vállalni. Az Ócsai Műemlék Templom nagyon különleges helyszín, de nem csak maga a templom, hanem az a Tájház is a templom mellett. Úgyhogy nagy várakozással jövünk. 14 fős zenekarral fogjuk megszólaltatni a műveket.

 

Volt-e váratlan esemény, ami akár vagy nagyon fergeteges lett, vagy nagyon kínosba torkollott - nem feltétlenül miattatok, hanem egy külső tényezők miatt?

 

Nem. Úgyhogy a fergetegeset mondom. Elhívtam Markó Ivánt a Rajkó Zenekar egyik próbájára. Mellette ültem, és a próba után láttam, hogy folynak a könnyei. Egyszer csak azt kérdezi a zenészektől: „Tudják, hogy én miért sírok?” A zenészek nem tudták, ők azt hitték, hogy rossz kedve van. A Markó Iván azt mondta: „Azért sírok, mert amit itt most önöktől hallottam, azt tapssal nem lehet megköszönni, csak könnyekkel.” És mi történt ezután? Amire szerintem még nem volt példa. Megszületett a Romantiáda című klasszikus balettmű, amit végig a Rajkó Zenekar zenéjére komponált meg a Markó Iván. Az új Nemzeti Színházban mutatták be. Ez egy különleges esemény az életünkből, de van egy másik nagyon különleges esemény is.

 

Ülök az irodámban, kopogtatnak, bejött egy nagyon jó vágású, 40-es férfi, aki próbatermet keresett. Kiderült, hogy Michael Flatley-nek volt az egyik szólótáncosa. Ronan Morgan-nek hívják. Beleszeretett egy magyar néptáncos lányba, elvette feleségül, összeköltöztek Magyarországon, majd elhatározta, hogy a magyar táncosokat megtanítja az ír néptáncra. Mondtam neki, hogy próbatermünk van bőven, este hattól vannak szabad termek. Ki is adtam neki. Később mondja a Ronan , hogy bemutató lesz a Thália Színházban. Elmentem, megnéztem, elképedtem! A magyar fiatal táncosokat úgy megtanította az ír néptáncra, hogy mindenki géppuskalábú lett. Mondtam a Ronan-nek, hogy jöjjön el a mi előadásunkra, ahol a Rajkó Zenekar van, meg a néptáncosaink. A Dunapalotában volt előadás. Eljött, és nagyon tetszett neki. Ekkor felvetettem neki, hogy mi lenne, ha az ír néptáncot, a magyar néptáncot, az ír zenét és a Rajkó zenéjét összehoznánk egy műsoron belül. Azt mondta, van kedve hozzá. Megszületett a műsor, az volt a címe, hogy ’Őslüktetés’, és A Várszínházban mutattuk be. Őrület volt, ahogy a magyar néptáncosok ír néptáncot, az ír néptáncosok magyar néptáncot táncoltak.

 

 

Záróakkordként, te hol látod a múltból, a jelenből nézve, abból, ahogy a világ halad, ahogy a zenék most már szanaszét szóródnak stílusokban, műfajokban, a Rajkó Zenekart a következő 10-20 éven belül?

 

Nem könnyű erre válaszolni, mert a világ nagyon felgyorsult. Sok minden felületes lett. Sok esetben nem az értékek vannak előtérben, hanem az egyáltalán nem értékes dolgok. Sokan, akik úgy gondolják magukról, hogy mekkorát alkotnak, majd másként lesz, amikor már a nevüket sem fogják megemlíteni, mert jön az újabb ember, jön az újabb elképzelés. És vannak az örökéletű történetek, amit a Rajkóban is érzek, hogy egy állandósult, minőségi dolog. Összességében úgy gondolom, hogy ha 73 évet ez a zenekar már megért, akkor van jövője.